Izgatottan várom a nyarat, hiszen az idén már másodszor megyek táborozni. Tavaly semmi kedvem nem volt hozzá, csak a szüleim erőltették rám. Nem vagyok az a vagány, „társaság központja” gyerek, inkább a háttérből szemlélem a dolgokat. Azt sem szeretem, ha idegenek között kell lennem, távol az otthonomtól. Végül anyáék addig unszoltak, hogy beleegyeztem. Az egyik osztálytársam is jelentkezett, gondoltam, vele csak kibírom valahogy. Persze balszerencsémre Jocó az utolsó pillanatban visszalépett, mert a beteg nagymamájához kellett utazniuk, így hoppon maradtam.

Ennek ellenére már az első napon akadt néhány haverom, akikkel jót fociztunk. A tábor tanárai és az egész stáb nagyon rendes, segítőkész volt, szinte észre sem vettem, és egyre jobban éreztem magam.

Az idő gyorsan repült. Jobbnál jobb programokban volt részünk. A foglalkozásokat is élveztem, a legmaradandóbb élményem mégis a bátorságpróba volt. Egyik este kivittek minket a közeli ligetes, bokros területre, ahol páronként kellett megkeresnünk az elrejtett leveleket, és végrehajtani a bennük szereplő utasításokat. Irtó izgalmas volt az egész, hisz tök sötétben bolyongtunk a sűrű növényzetben, csak az elemlámpánk fényére számíthattunk. Meg persze a partnerünkre. Nekem Bálint volt a társam, és egyikünk sem akarta kimutatni, mennyire parázik. A kísérteties éjszakai csöndben furcsa, ijesztő hangok hallatszottak: bagolyhuhogás, szárnycsapkodás, meg olyan zaj, mintha állatok trappolnának. Még a hátamon is felállt a szőr a félelemtől, de hősiesen kutattunk tovább. Végül egy fa odvában rábukkantunk az egyik levélre, és nagyon megörültünk. Persze korai volt az örömünk, mert titkosírással írták, így előbb meg kellett fejtenünk. Szerencsére hamar rájöttünk a kódra, és elolvastuk a feladatunkat: „Menjetek a patakhoz, és a fahídon úgy jussatok át a túloldalra együtt, hogy csak két láb érintkezzen a híddal.”

Mialatt odaértünk, kieszeltük a tervet. Először azt gondoltuk, hogy mindketten fél lábon ugrálunk át. De ezt mégsem találtuk túl jónak, ezért újabb ötleteket vitattunk meg. Végül úgy döntöttünk, hogy Bálint elég izmos és erős ahhoz, hogy engem a hátán cipeljen át. Így is tettünk, és ezzel teljesítettük a küldetést. A túlpartra érve fényár és tapsvihar fogadott minket. Kiálltuk a bátorságpróbát.

Az átélt izgalmak, a közös agyalás meg a sikeresen megoldott feladat úgy összehozott minket, hogy attól kezdve a legjobb barátok lettünk. Most is együtt készülünk az új táborba.