Lizi egyszer járt a PEOPLE TEAM (PT) nyári táborában, de egyből megfogta a hétnapos gyerekfesztiválként számontartott tábor sokszínűsége. Többek között a nyunyókáról, jégkrémekről és esti programokról beszélgettünk vele.

„A táborozás kimozdít az unalmas mindennapokból. Sok barátot és annál is több emléket lehet szerezni. Nagyon jó volt a társaság, és bármi történt, a mókusokhoz és a barátaimhoz nyugodt szívvel fordulhattam. Imádtam a sokszínűséget a PT-ben, és meglepett, hogy mennyire jó a kaja. Ha valaki felállt az asztalunktól, és véletlenül valami olyat hagyott ott, amit még meg szeretett volna enni, bánhatta, mert biztos, hogy megettük, mielőtt visszaért volna.

A PT-s szekciók közül a kuktatáborban vettem részt. Azóta suli után sokszor főzök magamnak. Mi, kukták mindig adtunk mindenkinek, aki kért az éppen elkészített ételből, és mindig zene mellett, táncolva pakoltunk, ami a világ legjobb dolga. Kecskemét tökéletes helyszín volt, kuktaként elmehettünk vásárolni, és valamiért a parlagfű-allergiám is elmúlt arra az 1 hétre.

Az első nap nagy kavarodás volt, nem volt ágyneműm, utána kulcsom, aztán pedig egy 2 ágyas szobába 3 lányt osztottak be, ezért szóltam is, és amikor visszamentem a szobámba, hogy akkor most megismerem a szobatársamat, nem volt ott senki – a hét további felét egyedül töltöttem egy bazi nagy szobában, amit ki is élveztem. A hetediken laktam, és ezért mindenhonnan késtem, viszont legalább lemozogtam a sok jégkrémet. A vízi csatán úgy eláztam, hogy a felénél fel kellett mennem a szobámba átöltözni, de utána folytatódhatott a buli. Egy másik este pedig egy hatalmas darázs kísértett a szobámban, és az egész folyosót felébresztettük azért, hogy kiűzzék tőlem a szerencsétlen darazsat, de végül csak sikerült, és senkinek nem esett bántódása.

Az első nap egy olyan színű csapatba kerültem, ahol nem éreztem jól magamat. Azért kerültem oda, mert elveszítettem egy kő-papír-olló játékot, viszont egy kedves mókus segített nekem, ezért átkerülhettem abba a csoportba, ahova alapból menni akartam. Igaz, kendőm nem volt, csak a hét második felétől, de megérte, és talán ekkor éreztem először azt, hogy jó helyen vagyok; egy igazi pozitív csalódás volt.

A Koboldok városa alapból arról szól, hogy kereskedünk és játékokat játszunk. Miután kipróbáltam minden játékot, és mindegyikben veszítettem, beálltam a focipálya közepére, és 1 PT-forintért puszit osztogattam a fiúknak. Remélem, nem kell mondanom, hogy a csapatunk magasan megnyerte az éjszakai programot, mert mi kerestük a legtöbb PT-forintot.

Amikor csocsóztunk, mindig az volt a tét, hogy a vesztes vesz a nyertesnek egy jégkrémet, és mivel én és a barátnőm nagyon jól csocsózunk, elég sok embert elvertünk, viszont sosem fogadtam el a jégkrémeket. Ezért vannak a mai napig olyan ismerőseim, akik azóta is meg akarnak hívni egy jégkrémre. Hát ez is egyfajta szoros kapcsolat, az biztos.

Egyszer, amikor a pályák mögött játszottunk az egyik mókussal, egy anyuka és a cuki kisfia odajöttek hozzánk, mert a kisfiú nagyon szeretett volna velünk játszani (ami meg is történt) – jó érzés volt azt látni, hogy nem vagyunk teljesen elszigetelve a külvilágtól.

A csapatom nem nyert, viszont én egész héten azt mondogattam egy barátomnak, hogy azért adok bele mindent az esti programokba, mert nagyon szeretnék egy nyunyókát. Ő a nyertes csapatban volt, és nekem adta az övét, ami azóta is kint van a polcomon.

Az utolsó napon valahogy mindenkit elkerültem, és alig bírtam elköszönni. Viszont kettő nagyon jó barátom egész végig ott volt velem, és tartották bennem a lelket még akkor is, amikor már mindenki elment.

Annak, aki izgul a táborba indulás előtt, ezt üzenem: Tudom, hogy nagyon izgulsz, de nyugi, ez is csak egy tábor, olyan embereknek, mint te (és elsőnek mindenki izgul, úgyhogy ez teljesen normális). Többek között velem is találkozhatsz idén a PT-ben, ami, remélem, ugyanolyan jó lesz, mint tavaly.”