Elmondása szerint feldobott hangulatban töltötték az összes napot. A PEOPLE TEAM-ről (PT-ről) mesélt a 14 éves Juli.
„Őszintén szólva én nem igazán változtatnék semmi jelentőset a PT-n. Ez a tábor úgy jó, ahogy van. Ha mindenképp mondanom kellene valamit, akkor talán még több tábortáncot javasolnék, vagy egy konditermet. Esetleg mehetnénk egyszer-kétszer táboron kívüli programra is kis csoportokban, mondjuk, várost nézni, ha ez megoldható; de gondolom, korábban a koronavírus miatt is maradtunk mindig a tábor területén belül.
A reggeli péksütik finomak, de javasolnék valami egészségesebb opciót is melléjük, mert tavaly például nem igazán voltak szendvicsek, és (nekem, aki nincs annyira hozzászokva a péksütikhez) pár nap után már kicsit hiányoztak. De persze ez csak apró észrevétel, nem nagy probléma. Az ebéd általában egész jó volt, nem olyan, mint az iskolai menza. A kedvencem a pizza és a gírosz volt.
Nehéz megfogalmazni, miben változtam, de talán könnyebben találom fel magam számomra ismeretlen, idegen emberek között. A PT megtanított, hogy nem kell megijedni az új közösségektől; nagyon hamar hozzá lehet szokni a dologhoz, és rövid időn belül már nem is lesznek idegenek, hiszen megismerem őket. Sokkal önállóbb lettem, de természetesen azért pár napon belül már hiányozni kezdett a családom.
Nem voltam még a PT-nél jobb táborban. A PT-ben bebizonyosodott, hogy még mindig találni kedves, nyitott embereket, hiába tűnik úgy néha, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Azt pedig egyenesen imádtam, hogy mindig, mindenhol zene szólt. Annyira feldobta a hangulatot! A tábortáncok és a tábori diszkó volt a legjobb – imádok táncolni.
Egy csapatverseny alatt különböző számokra előadást kellett csinálnunk. Két másik lánnyal nekünk jutott a feladat, hogy sziréneket játsszunk a darabban. Ez kifejezetten zavarba ejtő volt, legalábbis nekem, aki utál szerepelni, és nem igazán tud azonosulni egy szirénnel, de végül megcsináltuk, szóval jól sült el a dolog.
A táborban volt egy külföldi kisfiú – hatéves lehetett –, aki egyszer a hangárban egy free hugs feliratú táblával álldogált; akkor odamentünk hozzá, és megöleltük. Egy-két nappal később a kisfiú emlékezett rám, és mikor beálltam a sorba ebédnél, előre akart engedni maga elé. Eszméletlenül kedves volt. Kérdezte, hogy tudok-e franciául, mondtam neki, hogy nem, de angolul többé-kevésbé igen. Amíg sorban álltunk, beszéltem vele pár szót. Tényleg nagyon aranyos gyerek volt.”
