Útmutató a szombat túléléséhez, az én szemszögemből.

Akik itt maradnak, azoknak először azon a fájdalmas dolgon kell átesniük, hogy az előző banda hazamegy. Tudom, ez nem sok embert ráz meg, és én is közéjük tartoztam. Eddig. A mai nagyon rosszul érintett, pedig ez az ötödik „elköszönésem”. Lehet, hogy a zenei aláfestés tette, vagy az, hogy sok ember, aki fontos volt számomra, hazament (Nándi, ne bízd el magad!). A könnyes búcsúk láttán mindenki olyan lehangolt lett. A buszokba beszállás is nehezen ment, mindig volt, aki a buszlépcsőt látva visszafordult, és még egyszer megölelgetett mindenkit. Azok, akik csak a busz előtt álltak, zsepit ragadtak, és integettek elhaladó társaiknak. Amíg visszafelé sétáltunk, eléggé búskomor állapotban voltunk, de a hangárhoz érve már oldódott a hangulat.

Aztán valaki elkezdte terjeszteni a hírt, hogy strandra megyünk. Volt hatalmas vízi csata, kakasharc meg minden… Vagyis igazából ötletem sincs, mi történhetett, mert (önmagamat nem meghazudtolva) elaludtam. Pont mielőtt elindultak volna a többiek. Sikeres felébredésem után rájöttem, hogy lekéstem, és jót röhögtünk rajta. A hangár előtti felfújható fánkokba belesüppedve töltöttünk el jó sok időt, és olyan fontos témákról beszéltünk, mint a zombiapokalipszis a táborban, vagy H. Dávid koreografálási képessége.

Szilvi mondta, amikor elhaladtunk a kajaügyelet mellett, hogy lesz kutyás agility. Ezen felbuzdulva át is öltöztünk „kutyázós” szerelésbe. Nagyon élveztük a bemutatót, és utána mi is kipróbálhattuk, tudjuk-e irányítani a kutyusokat a vezényszavainkkal, majd meg is simogathattuk őket. A végére hatalmas kutyás frizbizés és labdadobálás kerekedett, és mindenki picit úgy érezhette, mintha otthon lenne az édes állatkáival.

Mihócza Viki

KecskeNEWSás-archívum – 2014